Kocsmában:
Kérjük kedves vendégeinket, hogy ne dobálják a csikket a földre, mert megégetheti távozó vendégeink tenyerét és térdét. Köszönjük!
Roflmao :D
Nem mondom, hogy ma unatkoztam. A sztori ott kezdődik, hogy az egyik munkatársam vett magának egy új laptopot, és a régit meg egy baráti összegért átengedi nekem (egy előző generációs MacBook Pro-ról van egyébként szó, ha valakinek ez mond valamit). Használt már a gép eléggé, a kijelzője kicsit össze is van karcolva, de én úgyis külső monitorral fogom használni, úgyhogy nem nagy gond.
Szóval tegnap este blogtali után még elléptünk Andreassal elhozni a gépet, éjfélre értünk haza kb. Bocs mindenkitől, hogy olyan hamar leléptünk, de nem tudom, ahogy öregszem, egyre kevésbé bírom a cigifüstöt – még most is fáj egy kicsit a torkom meg a szemem. Elszoktam az ilyesmitől, na.
Szóval hazaértünk, jócskán átfagyva és fáradtan, épp csak arra maradt erőm, hogy kiszedjem a gépet a dobozából és kicsit kipróbáljam, és ájultam is bele az ágyba.
Reggel aztán kezdődött az akadályfutás a problémák végeláthatatlan akadálypályáján, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Nem akarok senkit sem untatni, a lényeg, hogy most elmúlt este tíz, de még a felénél sem tartok annak, amit mára terveztem. És, hogy még izgalmasabb legyen, hirtelen nagytakarítást is tartottunk, porszívózással, törölgetéssel, mosással fűszerezve, dehát ez már tényleg csak egy aprócska körülmény. Mondjuk hajtani nem hajt senki, ráérek, készen leszek amikor elkészül és kész.
Holnap meg meló. Igazából a munka is problémák megoldásának sorozata, semmi más. Kivéve persze ha valaki valami gyárban, szalag mellett dolgozik, és mondjuk címkéket ragaszt (csináltam már), na ott nem nagyon van mit megoldani :D
Egyébként azon gondolkodom, hogy be kéne iratkozni valami rajztanfolyamra, nem tudom, vannak ilyenek? Utána kell járni. Hmm, hmm. Hiányzik a rajzolás. Vagyis inkább a rajzolni tudás, amiből régen azért volt nekem egy kicsi.