Voltunk Londonban ugyanis. Az úgy történt, hogy péntek délután ültem a melóban, és az jutott eszembe, hogy elviszem Andreast Londonba a hétvégére, csak úgy szétnézni egy kicsit, meg a szülinapja alkalmából. Fél óra múlva már volt repülőjegy (nem fapados), szállás, útvonal, meg minden ami kell. Szombaton délután el, vasárnap este vissza. Voltunk mindenfelé, láttunk őrségváltást, nagy órát, metróztunk sokat, megnéztük a Soho-ban a buzi-utcákat (oda még kifejezetten vásárlásos célból tuti vissza fogok menni), meg vettünk pár karácsonyi ajándékot a családnak (és akkor most mondhatjátok, hogy sznob vagyok). Persze csomó mindenre nem jutott idő, de hát nem is az volt a cél, hogy mindent megnézzünk, arra egy hónap is kevés. Viszont sajnos nagyon beleszerettem abba a városba…

Visszafelé vettünk a reptéren pár buzimagazint, ott konkrétan egy polcon vannak a CKM-el és hasonló újságokkal, leveheted, beleolvashatsz, kasszánál a pénztárgép kiírja, hogy Gay Times, és senki nem ütközik meg rajta. De ha már itt tartunk elmondanám, hogy a piros, emeletes buszok oldaláról meztelen, izmos urak (valami rugby-csapat) vigyorogtak ránk városszerte, szombat este meg egy srác simán odajött hozzánk megkérdezni, hogy merre van az egyik meleg éjszakai klub, mert nem találja (a Fire Club-ról van szó). Jó, a sztorihoz hozzátartozik, hogy a városnak az egyik bulizós részén jártunk, na meg speciel mi is pont azt a klubot kerestük (nem mentünk be végül, mert fáradtak voltunk és át voltunk fagyva, pedig nagyon kíváncsi voltam rá), de akkor is.

Néhány hasznos (nem) tény Londonról:

Az egész városban összesen 8 darab (vagy legalábbis nyolcish) kuka van közterületre kihelyezve, azt mondják, hogy biztonsági okokból nincs több. Van egy olyan városi legenda, ami szerint ha megtalálod mind a nyolcat, akkor megvilágosodsz. Mi találkoztunk egy olyan 76 éves öregúrral, aki már 26 éve keresi az utolsó kukát, de még nem találta meg.

A másfél nap alatt összesen egyetlenegy hajléktalant láttunk, aki – kapaszkodjatok meg – a földön fekve olvasott. Könyvet. És nem kannás borra gyűjtött pénzt azzal az indokkal, hogy szőlőérzékeny.

A seggrészeg színesbőrű nők igen viccesen tudnak viselkedni, ha lejutnak a metróba (mondjuk fent is, gondolom). Az általunk látott példányok énekeltek (igaz, összesen egy dallamot, de azt nem annyira rosszul), illetve kisebb sztriptízt rögtönöztek. Mi lányos zavarunkban ültünk, de a szerelvény utasainak többsége jókedvűen szemlélte az eseményeket, páran még tapsoltak is meg biztatták a fellépőket. Sőt, volt aki közelebb ült, hogy lássa a produkciót.

Nem láttunk egyetlen rokkantnyugdíjast sem. Legalábbis olyat nem, aki működése közben minden lehetséges módon definiálta volna, hogy ő pedig nagyon rokkant és nyugdíjas.

Láttuk viszont a nagy Apple Store-t, két szintes és hatalmas, és olyan sokan voltak benn vasárnap délután, hogy mi inkább nem kíséreltük meg a bejutást.

A londoni rendőröket alkotó bobby-k tényleg nem viselnek fegyvert, de nincs is rá szükségük. Ha nagyon rossz vagy, akkor simán megbilincselnek, lefektetnek az aszfaltra, és rádülnek. Többen is. Ezt saját szemünkkel láttuk, egy figura ellen foganatosították a szállásunktól nem messze az egyik buszmegállóban. Persze csak addig ülnek rajtad, amíg meg nem jön a rabszállító, vagy valami ahhoz hasonló alkalmatosság. Vicces.

A budapesti Átlagos Járókelő Fiúk sokkal-sokkal szebbek, mint a londoniak, de az ottaniak képesek nulla fokban is kimenni egy szál pólóban, meg egy hozzá illő nyakkendőben (meg természetese valami nadrágfélét is viselnek, hogy teljes legyen a kép). És nagyon komolyan tudnak úgy csinálni, mintha nem fáznának. Mert hülyék.

A piros emeletes buszok nagyon viccesek.

Egyébként a szlogen: Mind the gap!

Összefoglalva, világvárosban akarok élni, bassza meg.

Tigri