Unalom. A vonat csendes, a kisgyerek se’ nyafog már cukorért ott elől, csak az ajtó nyílik és csukódik néha egyhangúan. Kinézek a mocskos ablakon, az alföld végtelennek tűnő síksága tekint vissza rám. A képet néha cserjék és némi bozótos töri meg, ezek zavartalanul nőnek a sínek mentén, senki sem törődik velük. Mögöttük búza és kukoricamezők sorakoznak, téve az alföldet hatalmas sakktáblává.

Unalom. Az útnak hamarosan vége. Már megnéztem az összes részt a sorozatból, jó ötlet volt elhozni a laptopot. Kint megszaporodnak az épületek – nem a város ez még, csak kicsiny falvak sora, valaha fehér falú, piros tetős, mára piszkos, megkopott, megroggyant házak tenyésznek bennük szertesztét. Megállunk, és a velem szemben ülő srác leszáll, de nem bánom, így végre ki tudom nyújtani a lábam. Két órája először. Most veszem észre, hogy körülöttem megüresedtek a helyek, valahol a két lány is leszállt korábban, de nem emlékszem, hogy hol. Jellemző, csak a srácra figyeltem fel. Tegnap este a körúton sétálva Orsit is csak úgy vettem észre, hogy megállt előttem, és ugrálva integetett. Bár nem csoda, akkor komoly gondolatok kötöttek le.

Fázom. Pedig kint szép idő van, süt a nap, bár kicsit felhős az ég. Azt mondják, délután megint esni fog. Mindegy, úgysem megyünk sehová. Eddig még nem egyszer sem tudtam rávenni őket, hogy mozduljunk ki. Elmennél sétálni, beülnél valahova? Felejtsd el. Azért most is megpróbálom majd. Emlékszem, pár éve sikerült lecsalni anyámat és öcsémet egy kávézóba a belvárosban. Úgy tíz perc után anyám fennhangon követelte, hogy menjünk, mert ő nem szereti és soha nem is járt ilyen helyekre, és egyébként is milyen csúnya, mennyire alulöltözött, és mindenki őt bámulja. Rajtunk kívül egy pár volt csak ott, és ők sem velünk voltak elfoglalva. Mindegy. Majd eszünk rántott húst burgonyapörével, ahogy szoktuk, aztán ők beülnek a tévé elé, én meg vagy olvasok, vagy netezek. Ahogy szoktuk. (Remélem nem.)

Szia Debrecen. Kérjük a leszállást fejezzék be.