Tigri

Azt eddig is tudtuk, hogy a kemény pornó világa nem az a matyóhímzős, mézes-mázos álomvilág. Azt is tudtuk (vagy elég hamar megtanultuk), hogy ebben az iparban is mindent a pénz mozgat, irányít, és mindig a pénz az úr. Nagy úr.

Sok szép, és míves (nem) lehetőség van arra, hogy az egyszeri pornómunkás elérje, hogy munkája, neve, karaktere valahogy felértékelődjön, értékessé váljon, kitűnjön. Az egyik módszer, ha olyat próbál nyújtani, amit senki más – például hármasikernek születik, vagy olyat, amit csak viszonylag kevesen – például heteró díszpéldányként melegpornózik (esetleg mindkettőt).

Ez utóbbit egyébként elég sokan csinálják (ellentmondásban az előző mondatommal), két okból. Az egyik, hogy a heterópornó túltelített, nehéz (anyagi) sikereket elérni, a másik pedig, hogy a heterópornóban a férfi szereplő tulajdonképpen egy megtűrt kellék, ott mindig a nő a sztár, így ha nevet és elismerést akarsz, akkor olyan filmeket kell csinálni, ahol előtérben vagy – ilyen a melegpornó. Ott tényleg mindenki téged figyel, és ez imponáló. Az előző ellentmondást egyébként (mármint hogy ezzel akar kitűnni, de közben sokan csinálják) az idő oldja fel: az elején sokan nem látják, hogy heteróként melegpornózni ma már nem túl egyedi dolog, amikor meg már felismerik, akkor késő, a pénzről lemondani nagyon nehéz.

Van más módja is annak, hogy értékes legyen valaki: például ha nem csinál, nem vállal valamit. Kategorikusan. Ezzel kialakít egy képet magáról, hogy vele nem lehet mindent megcsinálni, és kifelé úgy tűnik, hogy ő egy igazán erős egyéniség, akit nem lehet pénzzel mindenre rávenni. Ezzel a hozzáállással igen szép rajongói tábort lehet építeni.

Tovább a teljes bejegyzéshez ›

Felhívás! Squash partner kerestetik!

HA van fehér talpú cipőd, ÉS hetente mondjuk 1-2x ráérsz este 7 körül (vagy hétvégén délelőtt, bár a hétköznap jobb), ÉS van kedved egy kis fallabdázáshoz, akkor írj nekem a tigiri (kukac) vipmail.hu címre.

Ütő van. Ladba van. Terem van elég sokfelé a városban (Budapest), a bérlés általában fejenként mondjuk egy ezres alkalmanként. De az élmény… na az megfizethetetlen.

Tigri

Az izmaim bemondták az unalmast. Ebben a pillanatban nagyjából nulla értékben hajlandók reagálni. El sem merem képzelni, hogy mi lesz velem reggel. Ha most nulla, akkor holnap simán átmegy negatívba az izomaktivitásom, ami azt jelenti, hogy másoktól fogom elszívni az energiát! Kész energiavámpír leszek. És az nagyon veszélyes ám.

És ennek az egész helyzetnek az okozója a Gáboredző úr, aki volt olyan szíves, és egy közel másfél órás drill során darabokra szedett. És tette mindezt egy Redblek-es pólót viselve, elképesztő, nem? Oké, oké, szavam sem lehet, én akartam ezt az egészet, meg talán nem kellett volna még edzés után elmenni a gazdaságos áruházba egy zsugor ásványvízért és cipelni haza végig…

Azért, ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor be kell valljam: nagyon jó érzés megint ilyen fáradtnak lenni. Mint régen.

Tigri

Namost ez a cikk kiverte nálam a biztosítékot. Akinek nem lenne kedve elolvasni, a lényeg: Afganisztánban is vannak, akik készülnek az Olimpiára. És mit tesz Isten (vagy Allah), van köztük egy nő is. A női 1500 és 800 méteres futásban indulna, természetesen egész testét eltakaró ruhában, fejkendőben, mert ez az Afgán Olimpiai Bizottság előírása.

"Egy női futó azonban nem tetszhet Allahnak, állítják sokan az országban" – ó igen? Hát persze, mert ezek "sokan" úgy gondolják, hogy ők tudják, mi tetszik Allahnak, és mi nem. És ők, akik tudják, vagy tudni vélik, hangoztatják is a véleményüket. Sőt. Fenyegetőznek. Edz ez a 19 éves lány, és kihívják a rendőrséget. Hogy ne eddzen már itt. Mert az nem tetszik Allahnak. (Vagy csak neki? Vagy csak irigykedik?) A családja is fél, beléjük kötnek, ők meg költöznek tovább és tovább.

És aztán csodálkozni tetszenek, hogy amikor elmegy Kínába, és még ott sem hagyják békén, akkor megszökik? És tisztelettel kérdem, mi értelme, hogy fenyegetik? És mi értelme annak, hogy tetejébe még az Afgán Olimpiai Bizottság is megfenyegeti őt és a családját, hogyaszongya: "bizottság ugyanis most azért börtönözné be az Andyar családot, amiért a lányuk nem indul az olimpián."

Na és akkor jöhet a kérdés, hogy miért is írom ezt meg. Tessék szíves kicserélni az "Afganisztán"-t egy tetszőleges kelet-európai országra, "Allah"-ot "Isten"-re, a "nő"-t pedig mondjuk arra, hogy "meleg".

Ugye-ugye…Hogy a bölcs rómaiakat idézzem: Quid rides? Mutato nomine de te fabula narratur!

Magyarul: Mit nevetsz? A nevet megváltoztatva, máris rólad szól a mese.

Andreas

Már több, mint egy hónapja, hogy nem használok Windows-t. Egyáltalán. A teljes átállás úgy történt, hogy melóhelyet váltottam, és az új helyen mi választhattuk meg, hogy milyen gépeket kérünk. Közösen megbeszéltük, és eldöntöttük, hogy legyen az összes Mac. Összeraktunk egy szépen megtervezett, homogén rendszert, nagyjából három nap alatt belőttük a fejlesztői környezetet, és Laci, aki eddig életében még csak Windowst látott, azt is csak magyarul, na neki úgy egy hét kellett, hogy átszokjon OSX-re.

Pont ma vettem észre bent, hogy jé, senki sem nyafog a gépek miatt. Nincsenek leállások, nincs hülyéskedés a programokkal, a hálózattal, a megosztással, az egész hóbelevanc "Just Works". Anélkül, hogy minden nap az arcodba tolná, hogy ott van. Anélkül, hogy egyáltalán törődnöd kéne vele.

Nincs Windows. Van OSX, van Linux, Unix meg Solaris (ez utóbbiak a szervereken), és mindenki boldog. Főleg én, mert itthon is OSX-et használok, viszont Laci egyre gyakrabban mondogatja, hogy kéne venni egy Mac-et, mert az otthoni Windows-a, hát…

Nem akarok hitvitát szítani, és pálcát törni sem szeretnék egyik rendszer felett sem. De nekem ez a kis boldog gondtalanság már megérte. Így is eléggé stresszes, figyelmet követelő a munkám, jó, hogy legalább ezzel nem kell törődnöm.

Reggel. Mit reggel, tizenegy óra. Nem tagadom, birok aludni, ha senki és semmi nem ébreszt fel. Az ebéd meg mindjárt kész, közli anyám. Kis túlzással az ágy után rögtön az ebédlőasztal mellett találom magam, kezemben kanállal. Húsleves. Majd tepsiben sült, réteges sajtos-tejszínes csirkemell. Az én receptem, és örülök ha ezt csinálja, még akkor is, ha mindig ezt esszük ha otthon vagyok. Magamnak úgysem tudok mostanában főzni. A csirke után desszert, csokis-vaníliás puding, piskótával és barackkal. Nyamm.

Aztán valahogy eltelik az idő ötig. Megmutatom nekik a BBC Föld című filmjét (Earth, 2007), bár öcsém gépe csak szaggatva bírja lejátszani HD-ben, a laptopnak meg kicsinylik a kijelzőjét, azért a legszebb részeket meg tudom mutatni. A mondandója meg úgyis csak öcsémet érdekli, jól el is vitatkoztunk rajta. Mert szerinte késő, a földnek befellegzett, és teljesen mindegy már, hogy egy ő mit tesz, mert az emberek úgysem változtatnak időben a dolgokon. Szerintem meg, mondom neki, egyrészről az "emberek" csoportjába te is beletartozol, és mindenkinek egyedileg kell felismernie a fontos dolgokat, hogy aztán majd egy hangként, egyszerre tudjanak kiállni valamiért, más részről meg elég nagy luxus csak úgy feladni a dolgot, mert igenis ez az egész rajtunk múlik, és mindig is rajtunk fog.

Ebben maradunk. Aztán indulás a vonathoz. Döbbenetes a Debreceni tömegközlekedés. Igaz, új buszok vannak, de azok olyanok, mint egy üvegkalitka, légkondi nincs, nyitható ablak is alig. Ja, és a legforgalmasabb busz, a 31-es is csak húsz percenként jár hétvégén, sőt, hétköznap napközben sem jár sosem sűrűbben tizenkét percnél. Cserébe viszont a kombinált bérlet, ami nagyjából huszonöt buszra, az egy szál villamosvonalra, a két trolira érvényes, na ez a bérlet 6350 Forintba kerül. Egy jegy meg 200-ba. És ezért a pénzért egy órával a vonat indulása előtt el kell indulnom otthonról, mert ha véletlenül pont lekések egy buszt, akkor bizony a vonatot is lekésem. Ha viszont elérem, akkor fél órát kell szobroznom az állomáson. Szobrozok hát, figyelem a vonatra várókat. Leginkább párok, idős nénik, és fiatal lányok várnak a vonatokra. Hova a fenébe tűntek a férfiak?

Viszlát Debrecen.

Ülök a vonaton, menetiránynak háttal. Az ajtó mellett. Nagy a forgalom, az emberek úgy járnak a dohányzóhelyre, mint a csorda tagjai inni a pocsolyához. A függőség már csak ilyen, fél órát nem bírnak ki. Anyám is ilyen, cigire egy hónapban eltapsolnak tizenötezret ketten a barátjával, közben meg panaszkodik, hogy milyen kevés a pénz. Az ajtó viszont mellettem nagyon lassan nyílik, csukódik. Az emberek megállnak, cigiszag árad belőlük, nekem meg elakad a lélegzetem. Ráadásul sehol egy jó srác/pasi, sehol egy üde színfolt. Valami férfifaló szörny lehet, másra nem tudok gondolni.

Meleg van. Nem működik a légkondicionálás. Az ablak alatti kis résből jön csak némi levegő, de nagyon kevés. Velem együtt más utasok is levegőért kapkodnak, kedvem volna lehajolni, és a résre tapadva lélegezni, de visszafogom magam. Csend van. Az ég tiszta, de egyre jobban sötétedik. Álmos vagyok, pedig sokat aludtam ma. Lehet, hogy az oxigénhiány miatt van? És vajon ugyanez hathat a hangulatomra? Mert akkor mindent értek. Arra figyelek fel, hogy a fülembe dugott fülhallgatóból a Linkin Park dübörög, tökéletes. Valaminek hamarosan vége kell, hogy szakadjon. Remélem ez csak a vonatút lesz, megérdemelné már nagyon. Mindegy. A félhomály ólomként húzza lefelé a szemhéjamat.

Arra ébredek, hogy megállunk. Ferihegy, frissen átadott megállóhely. Ja igen, láttam is a kiírást, minden erre járó vonat útvonalában már ott virít az AIRPORT felirat. Alig pár év kellett, hogy eljussunk ide, köszönjük MÁV. Aztán még megállunk kökin. És zuglóban is. Miért ne, hisz ez csak egy IC. De máris itt a Nyugati, tömeg árad lefelé. És rengeteg hím egyed. Döbbenet. A vonat többi része tele volt velük. Csak a 22-es kocsiról nem száll le egyetlen egy sem. Paff neki.

Szia Budapest.

Eső. Már szemerkél mire kivet magából a busz. Szedem a lábaim, futtában vetek egy pillantást a virágárus bódéjára. A bódéra, amiben Szabó Évi, általános iskolai osztálytársam ül unottan, és újságot olvas. Ott ül, a virágok között, mindig látom mikor hazajövök, immár nyolc éve. Már régen nem ismer meg, fel sem pillant, én sem köszönök oda neki. Csak egy pillanatra rémlik fel bennem az emberi sorsok különbözőségének érdekessége, de nincs időm sokat lamentálni, mert az ég fenyegetően mordul egyet.

Otthon. Dél múlt. Anyámnak már megint a hajam az első témája, miért ilyen rövid, miért áll szerteszét, miért vannak belenyírva csíkok… tényleg nem hiszem el, hogy ez a legfontosabb kérdés, mikor nem láttuk már egymást hónapok óta. Megkapom, hogy híztam, ez jól mellbe is vág, mert ha ő ezt mondja, akkor tényleg nagyon gyorsan rá kell keményíteni a konditeremre. Fenébe. Kitárgyaljuk a család kisebb-nagyobb ügyeit, történéseit, kinek mi a baja, ki hol járt, ilyesmi. Kicsi a család, gyorsan kimerül a pletykaszatyor. Aztán jön a meglepetés, anyám pasija (aki amúgy csak pár évvel idősebb nálam, na ja, ez egy ilyen család) felveti, hogy na, akkor este menjünk el egy étterembe vacsorázni. Wow!

Nem arat osztatlan sikert. Öcsém kijelenti, hogy neki nincs kedve, anyám sír, hogy nincs mit felvennie, meg egyébként is milyen a haja, de ezekre mi már fel vagyunk készülve, nincs kifogás: megyünk. Nyolcra foglalok asztalt. Addig az idő már gyorsan elrepül, varázsolok netet a laptopra, nézünk filmet, beszélgetünk, ilyesmi. Az eső közben meggondolja magát – nem kezd esni, nem is lehetnék hálásabb neki ezért. Aztán csak a készülődés alig kétórás folyamatát kell elviselnem, és már indulunk is.

Kisvendéglő. Mester 8. Ki nem találnád, a Mester utca 8. alatt van. A hely említésre sem méltó, a kaja és a kiszolgálás átlagon aluli. Az étlapot mintha egy közepesen felkészült, unott háziasszony állította volna össze, minden panírozott, olajban sült, semmi zöldség, semmi eredeti ötlet. Cserébe az árak alacsonyak. Rendelünk, várunk, fázunk a kerthelyiségben, eszünk a félhomályban, majd fizetünk, és hazasietünk. Alig érünk haza, elered az eső, kiadja magából mindazt, amit a nap folyamán visszatartott. Az időzítés tökéletes.

Mi még megnézünk egy filmet, és elmegyünk aludni. Jó éjt, Debrecen.

Unalom. A vonat csendes, a kisgyerek se’ nyafog már cukorért ott elől, csak az ajtó nyílik és csukódik néha egyhangúan. Kinézek a mocskos ablakon, az alföld végtelennek tűnő síksága tekint vissza rám. A képet néha cserjék és némi bozótos töri meg, ezek zavartalanul nőnek a sínek mentén, senki sem törődik velük. Mögöttük búza és kukoricamezők sorakoznak, téve az alföldet hatalmas sakktáblává.

Unalom. Az útnak hamarosan vége. Már megnéztem az összes részt a sorozatból, jó ötlet volt elhozni a laptopot. Kint megszaporodnak az épületek – nem a város ez még, csak kicsiny falvak sora, valaha fehér falú, piros tetős, mára piszkos, megkopott, megroggyant házak tenyésznek bennük szertesztét. Megállunk, és a velem szemben ülő srác leszáll, de nem bánom, így végre ki tudom nyújtani a lábam. Két órája először. Most veszem észre, hogy körülöttem megüresedtek a helyek, valahol a két lány is leszállt korábban, de nem emlékszem, hogy hol. Jellemző, csak a srácra figyeltem fel. Tegnap este a körúton sétálva Orsit is csak úgy vettem észre, hogy megállt előttem, és ugrálva integetett. Bár nem csoda, akkor komoly gondolatok kötöttek le.

Fázom. Pedig kint szép idő van, süt a nap, bár kicsit felhős az ég. Azt mondják, délután megint esni fog. Mindegy, úgysem megyünk sehová. Eddig még nem egyszer sem tudtam rávenni őket, hogy mozduljunk ki. Elmennél sétálni, beülnél valahova? Felejtsd el. Azért most is megpróbálom majd. Emlékszem, pár éve sikerült lecsalni anyámat és öcsémet egy kávézóba a belvárosban. Úgy tíz perc után anyám fennhangon követelte, hogy menjünk, mert ő nem szereti és soha nem is járt ilyen helyekre, és egyébként is milyen csúnya, mennyire alulöltözött, és mindenki őt bámulja. Rajtunk kívül egy pár volt csak ott, és ők sem velünk voltak elfoglalva. Mindegy. Majd eszünk rántott húst burgonyapörével, ahogy szoktuk, aztán ők beülnek a tévé elé, én meg vagy olvasok, vagy netezek. Ahogy szoktuk. (Remélem nem.)

Szia Debrecen. Kérjük a leszállást fejezzék be.

Oké, ez az első pornóval foglalkozó bejegyzésem ezen a blogon, de ígérhetem, hogy nem az utolsó. Akit nem érdekel a téma, annak csak annyit tudok ajánlani, hogy itt álljon meg az olvasással. Mindenki másnak: folytatás a lapozás után (azért durva képek ott sem lesznek).

Tovább a teljes bejegyzéshez ›